Talán az óvoda végén járhattam, mikor egy húsvéti locsolkodásból egy akkora csokitojással tértem haza, mint a fejem. Nem estem neki, túlmagasztaltam. Feltettem a szekrény tetejére, nézegettem, néha levettem, emelgettem…. érezni akartam a súlyát, érezni, hogy ez valami különleges, mással nem összehasonlítható. Nem ehettem meg csak úgy.
Aztán teltek az évek, de a különleges pillanat csak nem jött el… a tisztelet is megkopott a csokitojás iránt, inkább volt már csak porfogó, mint különlegesség. Aztán egy teljesen átlagos hétköznap levettem, kibontottam és megkóstoltam. Nem volt benne semmi különös. Csak az én fejemben volt különleges, attól volt semmi mással nem összehasonlítható, hogy én semmi mással összehasonlíthatóvá akartam tenni.
Ne kövess, és ami még fontosabb: ne hozz létre ideológiákat/bálványokat/eszméket… (mondom én, hahh)
Na én majdnem így jártam csak fél méteres csokimikulással. Vártam a pillanatra, míg nem tavasszal egy napon pont úgy sütött a nap hogy egész nap telibe verte a fény…
Totál elolvadt, eldőlt, leesett a szekrényről a földre, a kutya volt otthon egyedül, megette az egészet majd kihányta, és végigjárta csokis lábbal az egész lakást.
Szóval egyetértek a tanulsággal >D
Jézus, ezek a történetek sokkolóak :)
ünnep anticián apple a programozó a színész Aus Deutschland betegség cián Dall'Italia design dev ego eMeM@work facebook film filozofaszom házimozi hiphop internet iphone kérdőjel lányposzt LinkedIn mac macbook masina mozi osx pécs pannon pistikesupport rap siteinfó sorozataddikt sport switch szédülés szívszalutál szülinap szakma vicces videó web webdesign zene
WP Cumulus Flash tag cloud by Roy Tanck requires Flash Player 9 or better.
Bejegyzések // Kommentek.