Csak úgy

Ilyet még sosem csniáltam, szal most csak úgy elkezdek spontán írni. Fogalmam sincs mi lesz a vége, nincs koncepcióm. Csak úgy jönnek a szavak az ujjaimból. Spontán. Freestyle. Persze közben megfordul egy két gondolat a neurondzsungelben, de ezek a gondolatok gyengék és apróak, és a dzsungelben szörnyek élnek. A gondolatok elmenekülnek. Látom őket ahogyan futnak. Az egyik olyan mint egy “Hogyan írjunk bejegyzést – 2.rész” poszt. Mindegy. Elfutott.

Aztán a másiknak olyasmi alakja van, mint egy “Miért írunk ritkábban mostanság” kollázs, de ebben sincs meg a megfelelő enerdzsí, hogy érvényesüljön.

Igazából az van ám, hogy mostanság csak úgy sodródok. Alig jutok net elé, hétköznap a lapost sem piszkálom ilyen blogírás dolgokkal. És sajna a pixeleknek is nyugtuk van tőlem.

Most itthon vagyok végre, nincs mögöttem senki, nem szól hozzám senki. Végre megint hallom a hangokat a fejemben. Most ők beszélnek. Ilyenkor mindíg ők beszélnek.

A hangokat hanggal kell etetni. Finom lágy podcastokkal. Most épp a “Why the hell should I stay awake?” fordul kvázi rekurzívan önmagába. Csak ajánlani tudom. Linket most nem tok mondani hozzá, a cloneshiten a hatvannegyedik, na.

Kiégett az éjjelilámpám izzója. Ezt égi jelnek tekintem. Vége.